Hát ezt is elértük. Kövezzetek meg, ítéljetek el, de ez akkor sem jó igy! Nem mehet így tovább! Nem kell és kész!
Éjfél van, állok a tükör előtt, erős megvilágításban nézem az arcom. Megváltozott, más, mint amilyenre emlékeztem. Még mindig kortalan, de komolyabb, még mindig sima, de valahogy mégis durvább, már nem rózsás, hanem barnás. Picit megváltozott, de szeretem. Az enyém, a térképem.
Látom rajta az elmúlt 30 év kalandjait, útvesztőit, hegyeit, völgyeit, örömeit, nehézségeit. A szám jobb sarkában egy aprócska, alig észrevehető heg, kutyaharapás 4 évesen. A szemem körül pici szarkalábak, 6 hónapos államvizsga időszak, napi 14 óra éjszakai üzemmódra átállt tanulás, túlórák. Tágabb pórusok… egyetemi, melós bulik, pia, éjjeli gyrosok, „minek nekem naptej” felelőtlen kamaszkor nyomai.
A két orcámon keresztben elterülő, pillangószárny alakú, napfényre erősödő pigmentfolt, megszületett Sára lányom. A szemeim alatt kicsi, sötét árok…Áron fiam éjjeli hadjáratai. Az orrom két oldalán mélyülő nevetőráncok, felszaladt pár kiló.
Pici, apró, igazából csak számomra észrevehető változások, amik természetesek, emlékeket hordoznak és el kell őket fogadni. Úgy ahogy vannak. Ahogy azt is, hogy 18-20 évesen ugyanez az arc jobban mutatott a fényképeken, mint most. Szép lesz 10, 20, 50 év múlva is. Úgy ahogy van, rücskösen, foltosan, megereszkedve, beesve, szürkén. Szép lesz és igazi! Tapintható, érezhető, érzékelhető, elérhető.
2017-ben háborított fel először a torz önkép, önbizalomhiány, frusztráltság az örök elégedetlenség és más életére vágyakozás járványként terjedő, felnőtt és gyerek, férfi és nő társadalmat egyaránt magába szippantó hulláma, ami egyértelműen a közösségi média felelőtlen térnyerésének volt betudható.
Zavart, hogy rám is, felnőtt nőként is hatással van. Képes volt rányomni tudat alatti bélyegét a szépségideálomra, az önmagamról alkotott képemre, arra, hogyan kellene kinéznem, kinéznünk. Mindemellett egy látszólag gondtalan, nehézségek nélküli, cool élet utáni akaratlan sóvárgás gomolygott a lelkemben, elterelve a figyelmet arról az igencsak fontos tényről, hogy ha az életben akarsz valamit, azért meg kell küzdeni és arról, hogy egyébként meg nekem szuper életem van.
Miután ezt felfedeztem és képes voltam megfogalmazni a fentieket, eszembe jutott 11-12 éves önmagam. Az a kislány, aki menés közben nem tudta hová tegye a kezeit, aki nem tudta, hogy normálisan tartja-e a száját, akit zavart, hogy gyorsan zsírosodik a haja, pattanásos a bőre, nőnek a mellei és másként néz ki a teste, ha kihúzza magát, akit néhanapján meg-meg néznek a gimis fiúk és ezzel még nem igazán tudott mit kezdeni. Nem gondolom, hogy egyedi eset lettem volna, minden tinédzsernek át kell esnie testi és lelki változásokon és az élet a kedvükért nem áll meg.
Egy dolog viszont még más volt, amikor én voltam ebben a labilis és roppant sérülékeny korban. Az internet és azon terjedő tartalmak a jelenlegihez képest még gyerekcipőben jártak. Nem volt okostelefonunk, nem volt szinte minden családban számítógép és internet. Chatelés helyett kézről kézre járó leveleket küldözgettünk egymásnak órákon, szünetekben bandáztunk, reggelig toltuk nyáron a szalonnasütős, zenélős házibulikat és a mi társaságunk tényleg figyelt egymásra. Mi is berúgtunk, húztuk egymást árkon bokron keresztül, ha kellett, de embert hátra sosem hagytunk.
Digitális fényképezőgéppel nyomultunk, és féltve almappákban, cd-n rejtegettük nyarunk legjavát. Örök sztorik születtek és máig nem telik el összejövetel, hogy elő ne kerüljön egy-egy igazi klasszikus. Magunknak és nem a világnak.
Aztán hozzánk is eljutott az MSN, majd az IWIW. Tisztán emlékszem, ahogyan a tesómmal talpig kinyalva készítgettünk egymásról profilképnek valót a nyáresti fényekkel megvilágított kertben 16 és 18 évesen. A Facebook, az Instagram és a Pinterest engem már az egyetemen ért utol. Egy már viszonylag stabil, de még könnyen formálható és befolyásolható korszakban. Viszont eleinte okostelefon hiányában tényleg esetenként és arra használtam, amire szerintem való. A radikális változást az első iPhone-om megvétele hozta. Ekkortól jelenthetem ki, hogy a közösségi média tartalmak böngészése a mindennapjaim része lett és akaratlanul is hatással volt rám.
Ma már ésszel és tudatosan használom ezeket a platformokat és csak olyan tartalmakat követek, amikre szükségem van, amik tényleg inspirálnak, amik építően hatnak rám, mélységesen ügyelve arra, hogy ha bárki vagy bármi a legkisebb negatív érzéseket, irigységet vagy egészségtelen sóvárgást váltja ki belőlem, akkor kikövetem. Ehhez a tudatossághoz, óvatossághoz viszont kellett 10 év. Önismeret, idő és elfogadás. Elfogadni önmagam, úgy ahogy vagyok. Az az idő, amire mindenkinek várnia kell, mert majd, ha munkával is, de jönni fog.
Szóval 2017-ben már dolgozó nőként azt éreztem, hogy ez ellen tenni kell valamit. Nem akartam, hogy tini lányok ezrei higgyék azt, hogy a valóság a 4,5-5 colos képernyő túloldalán van és olyan illúziókat kergessenek, amik nem léteznek. Akkor azt terveztem, hogy keresek egy nagy céget, aki beáll a kezdeményezés mögé és kampányt indít a fiatalok védelme érdekében. Aztán sajnos nem tettem semmit. Néma maradtam és inkább a saját problémáimmal voltam elfoglalva, azzal nyugtatva magam, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje.
Ez így is van, feltéve, ha felnőtt ember vagy. Nem pedig gyerek! A gyerekeknek ne legyenek saját cipelendő keresztjeik. Pláne ne olyanok, amikről azt sem tudják, hogy léteznek. Kell a teher, kellenek a pofonok az élettől, így növünk fel évezredek óta, de az, hogy nem létező arcok, testek sülnek bele a retinájukba nap mint nap és nem értik, hogy ők miért nem lehetnek legalább kicsit olyanok… nem, erre nincs szükségük! Mégis megkapják nap mint nap.
Mi változott azóta, hogy először megfogalmazódott bennem, hogy ez ellen tenni kell? A helyzet még rosszabb lett. Van a szenny, ami a jó ízlés határát jócskán meghaladja és érthetetlen számomra, hogy bárki szebbnek és jobbnak látja általa önmagát és a körülötte lévő világot. De van olyan tökélyre fejlesztett változat is, amit észre sem veszel, nem tudod, hogy nem a valóságot látod odaát. Szépen, apránként hintik el mérgüket, elhomályosítva a realitás-érzékünket. Bombáznak a nap minden szakában, amikor valaki megnyitja az appot, szilánkjai eltalálnak mindenkit, nem tudsz elbújni. A védelmet pedig csak a tudat és a tudatosság jelenti. Az, hogy helyén kezeld a látottakat.
Lassan felnő az első totálisan „filter” generáció. Mi történik majd, ha lehull a lepel, felgördül a függöny és elkezdik nyitogatni Pandora szelencéjét és szemtől szemben találkoznak azzal, aki előttük áll és nem a mobil túloldalán néz vissza rájuk. Csalódásként fogja őket érni, ami idekint van? A valóság. Amikor kiderül, hogy a női arc nem tükörsima, a férfi pedig nem Herkules, hogy a test játékos, szabálytalan, eltérő formájú és mind különbözünk. Meg fogják találni filter elvárásoktól mentesen, saját és igazi szépségeiket? Vagy örök csalódás és elégedetlenség vár rájuk?
Magányosság, békétlenség, megfoghatatlan vágyódás, depresszió, sötét gondolatok. Mindez olyan nők és férfiak élete, teste után, akikről azt gondolják, hogy háromszor annyi idősen is szebb a bőrük mint nekik, még akkor is, ha tudják, hogy az csak egy filter. Tudják, hiszen ebben nőttek fel és ők is nap, mint nap használják. De vajon legbelül, mélyen, magukban tényleg elhiszik-e, hogy ez nem a valóság….
Tudjuk, látjuk, érezzük a hatását nap mint nap, sokkoló dokumentumfilmek aratnak sikereket és jutnak el emberek millióihoz. Mégsem teszünk semmit. Nem fogunk össze, nem állunk be közösen egy olyan közösségi média platform mögé, ami ha a rongyrázó magamutogatást és tökéletes élet illúzióját nem is hagyja el, de mentes a mérgező filterektől!
Segítsük egymást úgy, hogy nem árasztjuk el az internetet nem létező arcokkal, hozzájárulva ahhoz, hogy értékelni tudják az egyedit, a valódit, az igazi szépséget. Ne csapd be önmagad, ne csapj be másokat és óvd a sérülékeny generációt!
Állj be a tükör elé, jól nézd meg a tested. Keresd meg benne azt, amit szeretsz. Ha csak egy részt találsz, már nyertél. Hidd el, szebb vagy mint egy filter!
Ne árts! Ne filterezz!
Köszi, én nem kérek filtert!
